Gallusz Nikolett – Interjú

“Elsősorban egészséges ember szeretnék lenni, egészséges lelkivilággal, és csak emellett művész.”
Gallusz Nikolett a Madách Színház csodálatos hangú művésznője, aki közel tíz éve szórakoztatja a közönséget olyan szerepekben, mint Roxy (Chicago), Fantine (Nyomorultak), Anita (West Side Story), Lengelingela (Macskák), Ulla (Producerek) és Narrátor (József és a színes szélesvásznú álomkabát). A felsorolás koránt sem teljes, de hűen tükrözi azt a szép pályaívet amelyet ilyen rövid idő alatt már magáénak tudhat. Aki nem tölti minden estéjét színházban, a neve annak is ismerősen csenghet. Különböző zenés formációkkal évek óta járja az ország színpadait, többször láthattuk már a Csináljuk a fesztivált című közkedvelt zenés műsorban, illetve az elmúlt hetekben az RTL Klub Vacsoracsata nevet viselő főző showjában is megmutathatta szakácstudományát. Amire pedig mostanában méltán lehet büszke, tehetségét felfedezte a filmes szakma is, szerepet kapott a nemrég bemutatott Szinglik éjszakája című mozifilmben.

Nikivel a kellemesen csengő nevű, és még kellemesebb atmoszférájú Csészényi kávézóban találkoztam, a Krisztina körúton. Érződött, hogy szinte hazajár erre a meghitt helyre, kedves ismerősként fogadták amint belépett, és apró uszkár kutyusa is teljes létjogosultsággal lehetett tagja a társaságunknak. Az interjúban megszólalóként csupán azért nem szerepel, mert jól nevelt kis barát módjára csendben figyelt a háttérben, és egyszer sem szakította félbe a beszélgetést.

Szerepel az életrajzodban, hogy zenész családba születtél. Édesapád zongoraművész, édesanyád énekesnő. Ezek szerint egyenes út vezetett számodra az előadóművészi pályára?
– A mozgás és a zene egészen pici koromtól természetes volt számomra. Édesanyám balettozott kiskorában, és szerette volna, ha folytatom azt a vonalat. Így is lett. A balettiskolával nagyon sokat jártunk fellépni, és azok alatt az évek alatt tapasztaltam meg, hogy milyen fantasztikus dolog a színpadi lét. Imádtam táncolni. Az éneklés csak később társult mellé.

Már a kezdeti időkben megfertőzött a musical műfaja. Miért kerülhetett ez a világ annyira közel a szívedhez?
– Az első musical élményem a Muzsika hangja volt. Tíz éves lehettem, amikor láttam a tévében, és elbűvölt Julie Andrews alakítása. Szinte mellbevágott a felismerés, hogy én ezt szeretném csinálni. Persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a musical. Évekkel később a Chorus Line már végképp magával ragadott, szó szerint belebolondultam ebbe a műfajba. Elkezdtem egyre többféle táncstílust tanulni, és énektanárhoz járni. Ez a lelkesedés pedig csak fokozódott, amikor tinédzserként megismertem a Rocky Horror Picture Showt, amelynek a vadsága, a lendülete fogott meg. Próbáltam minél közelebb kerülni ehhez a műfajhoz, így jutottam el Földessy Margit színiiskolájába. A Cabaret című musical volt a vizsgadarabunk, amelyben a főszereplőt, Sally Bowles-t alakítottam. Akkor kezdett körvonalazódni előttem az a nőtípus, ami nekem a színpadon igazán jól áll.

Gondolkodtál prózai színjátszásban is?
– Persze. A Színház-és Filmművészeti Egyetemre is először próza szakra jelentkeztem, de nem vettek fel, így másodjára már a musical szakot céloztam meg, ahova be is kerültem. 2001-ben végeztem. Már a felvételi vizsgán is éreztem a különbséget. Amikor prózát kellett előadnom, görcsben voltam, feszengtem, viszont amikor énekelnem kellett teljesen felszabadultan, lazán vettem az akadályokat. Úgy érzem, hogy engem a génjeim és az előképzettségem elsősorban arra predesztinál, hogy énekes-színész legyek, bár hozzá kell tennem, az egyetemen éppen olyan szinten tanultunk prózai színjátszást, mint azok a kollégák, akik próza szakra jártak. Nem ijednék meg tőle, ha a közeljövőben megkeresnének egy prózai szereppel. Tény, hogy nagyon össze kéne szednem magam, nagy kihívás lenne, de bátran vállalnám.

Ki tudnál emelni egy vagy két szerepet, amelyek valamilyen szempontból különösen fontosak voltak az életedben?
– Mindegyik annyira más, hogy nem tudnék közülük választani. A Producerekben Ulla olyan, akár egy rajzfilmfigura. Egy szőke ciklon, aki az átlagosnál magasabb hangfekvésben beszél, és érdekes svéd akcentusa van. Nagyon aranyos jelenség. Roxy a Chicagoban az ellenpólust képviseli. Vagány, enyhén közönséges, bájosan naiv kültelki csaj, aki állandóan feltűnősködik, de mindamellett ő is roppant szerethető figura. És ott van persze a József és a színes szélesvásznú álomkabátban a Narrátor szerepe, aki tulajdonképpen egy tanár néni, de nagyon színes egyéniség. Hol konszolidált, komoly, hol drámai, hol pedig érzéki jellemvonásokat mutat.

Van olyan műfaj vagy akár egy konkrét szerep, amit még mindenképpen szeretnél kipróbálni, eljátszani?

– Angliában láttam a Billy Elliot című musicalt. Szerepel benne egy tánctanárnő. Az ő bőrébe szívesen bújnék. Miközben néztem a csodás revüdalát, és azt, ahogy a balettot tanította a kisgyerekeknek, jó érzés volt elképzelni magam abban a szerepben. De hát, ki tudja, mikor jön be az a darab Magyarországra.


Jelenleg milyen előadásokban láthat a közönség a Madách Színházban?
– Játszom a Macskákban, a Producerekben és József és a színes szélesvásznú álomkabátban. Valamint, ősszel fogjuk bemutatni a Jézus Krisztus Szupersztár című örök klasszikus musical darabot, amelyben Mária Magdolnát fogom alakítani.

Hosszú ideig a Club 54 nevű zenekar énekesnőjeként is álltál színpadon. Mi a helyzet jelenleg ezzel a formációval? Ha ez már nem működik, van-e helyette más banda, amelyben zenélsz?
– A zene, pontosabban a popzene mindig is fontos része volt az életemnek. Próbáltam a színházi tevékenység mellett az élő zenélésben is aktívan részt venni. A Club 54 zenekarral három éven keresztül jártuk az országot, rengeteg élő koncertet tartottunk, valamint két lemezt adtunk ki közösen. Ez egy gyönyörű időszak volt, de sajnos véget ért. Azonban nem adtam föl a próbálkozást, és alapítottam egy új zenekart, amellyel háromféle előadás is szerepel a repertoárunkban. Ezek közül az egyik az Abba est, amely során a népszerű banda legkedveltebb dalait adjuk elő saját felfogásban. Emellett a régi zenéstársakkal is összehoztunk egy formációt, és a Grease című musical dalait elevenítjük fel sajátos motívumokkal kiegészítve. Harmadsorban pedig kolléganőkkel összefogva szervezünk koncerteket, amelyeken többnyire Whitney Houston, Donna Summer és Tina Turner dalokat énekelünk. Szóval, ezen a téren is zajlik az élet.

Milyen álmaid, terveid vannak a közeljövőre?
– Már régóta szeretnék egy olyan jellegű estet, amelyen a színház és a zene együtt él. Ez már formálódik bennem, de hiszem azt, hogy semmit nem szabad erőszakosan akarni. Illetve lehet, de az nem az én műfajom. Azt figyeltem meg, hogy ha valamire vágyom, de nem ragaszkodom görcsösen hozzá, hanem elengedem, és rábízom a gondviselésre, az valóra is válik. Törtetve, fogcsikorgatva, izzadtságszagúan nem megy az ember semmire. Számomra ennek a szemléletmódnak a helyessége már többször beigazolódott. Ha most visszatekintek az eddigi pályámra, egy nagyon szép ívet látok. Soha nem voltam karrierista, és mindannak, amit elértem, biztos, hogy egy része a génjeimbe van kódolva, de talán annak is köszönhető, hogy nem voltam önsorsrontó, észrevettem a lehetőségeket, és nem álltam nekik ellen, hanem éltem velük. Elsősorban egészséges ember szeretnék lenni, egészséges lelkivilággal, és csak emellett művész.

Márciusban mutatták be a mozik a Szinglik éjszakája című magyar gyártású filmet, amelynek egyik főszereplője vagy. Hogyan kerültél bele a filmes világba és konkrétan ebbe a produkcióba?
– Régi álmom volt, hogy filmben szerepeljek, de igazából nem tettem érte semmit. Nem hajtottam a rendezőket, nem jártam válogatásokra, egyszerűen csak vágytam rá. Aztán, egyszer csak megcsörrent a telefonom, Sas Tamás, a film rendezője hívott. Azelőtt szinte semmilyen filmes tapasztalatom nem volt. Epizódszerepeim voltak, de semmi több. Figyeltem a kollégákat, és próbáltam természetes maradni. Érdekes, de valahogy ösztönösen éreztem, hogy hogyan viselkedjek a kamerák előtt. Szerencsére, az általam megformált karakter, Zsófi amellett, hogy egy aranyos, intelligens lány, eléggé hebrencs és széllel bélelt is. Jó volt, hogy első alkalommal nem egy visszahúzódó, csendes figurát kellett megformálnom, hanem olyat, akivel könnyebben tudok azonosulni. Számomra főként az jelentett kihívást, hogy mivel a jeleneteket nem kronológiai sorrendben vettük fel, egyfolytában jegyzetelnem kellett, hogy követni tudjam, mikor hol tartunk a cselekményben. Nagyon izgalmas volt az a huszonnégy nap, amíg a filmet forgattuk. Közben folyamatosan ingáztam a két helyszín, Eger és Szilvásvárad, valamint Budapest között, ugyanis előadásaim és fellépéseim is voltak azokban a hetekben.

Színházon kívül lesz más jellegű szereplésed mostanában?
– Április 18-án első alkalommal leszek fellépő művésze a MusicalPlusz nevű rendezvénynek a kőbányai Pataky Művelődési Központban. Mahó Andrea kolléganőm, aki már több alkalommal szerepelt ezeken a zenés délutánokon azt mesélte, hogy ez egy nagyon színvonalas koncert, amely során családias közegben szinte együtt létezik a közönség a színpadon lévőkkel. Én is nagyon szeretem az ilyen jellegű eseményeket. Csodálatos dolog, hogy míg ha szavakkal szeretnénk bizonyos dolgokat kifejezni, nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy a szándékunk eljusson a másik félhez, míg egy dal, egy dallam könnyedén eljut a fülekbe és szinte érezhető az az energia, ami ilyenkor felszabadul, és ott vibrál a színpad és a nézőtér fölött. Ez a színházban is így működik, de ott az erős világítás és a nagy tér miatt nem tudjuk ennyire közvetlenül venni a visszajelzéseket.

Budai Klára

(az interjú megjelent: Budapesti Újság City, 2010. 03. 30.)