Fellengzősnek érezném a következőkben közreadott irományt riportként aposztrofálni. Annál is inkább, mert az interjúkészítés is egy szakma része. És nem szeretném e szakma komoly képviselőit megsérteni azzal, hogy illetéktelenül és mindenféle tudományos alapot nélkülözve kontárként jelenjek meg, imitálván – akár csak ideiglenes jelleggel is -, hogy közéjük tartozom. Fogalmazzunk úgy, hogy nem más ez, mint egy írott formában elérhetővé tett beszélgetés (vagy a mai kor gyermekeinek kizárólagos értelmezésében: chat), amely során vékony ecsettel próbálok újabb tónusokat felvinni azokra a személyiség-rajzokra, amiket végső soron mindenki maga számára fest, vagy festett meg már korábban.

Felkészültségem tárgyi bizonyítékaként – és, hogy legalább egyetlen dolog legyen megjelenésemben, ami egy riporterre emlékeztet – beszereztem egy diktafont. Persze ez a bölcsnek mondható előrelátás abból a szempontból is praktikusnak tűnt, hogy így sokkal inkább koncentrálhattam beszélgető partneremre, és nem vesztegettem arra az időt, hogy később már megfejthetetlen jeleket véssek papírra az elhangzó információk rögzítése céljából. Ráadásul csak így tudtam szó szerinti megvalósításában is kiélvezni, hogy SZEMTŐL SZEMBE ülhetek Földes Tamással.

A nagy büszkén elővett diktafon aztán az első pillanatok indokoltnál nagyobb, mégis érthető feszengését is segített mérsékelni. Dzsoni ugyanis – empatikus készségének elegáns kinyilatkoztatásaként – a “hónom alá nyúlva” elindította a párbeszédet azzal a megjegyzéssel, hogy egy ilyen ketyere (de véletlenül sem ketyegő) bizony Neki is nagy hasznára válna.

Szerencsére nem repültem el nagy igyekezetemben a háló mögé feldobott labda mellett, hanem beütöttem a ziccert. “Miben könnyítené meg az életedet egy diktafon?” – hagyta el a nem túl kifinomult és frappáns, de formailag és tartalmilag mégiscsak kérdéssé formált – és mint ilyen, mindenképpen úttörőnek számító – mondat kissé remegő ajkaimat.
– Most tanuljuk a német Mozartot… Az anyagot kazettára vesszük fel, ennek visszahallgatásában lehetne nagy segítségemre egy ilyen eszköz. (A Budapesti Operett Színház társulatának tagjai 2006 novemberében Németországban lépnek fel Lévay Szilveszter és Michael Kunze Mozart! című musicaljének előadásával. – a szerk.)

Mi lesz az Operett Színház közönségével az “ínség napjaiban”, amíg Ti Németországban turnéztok? Ki marad itthon?
– Kevesen, leginkább operettesek. Így jórészt operettek lesznek abban a hónapban, no meg Menyasszonytánc.

Apropó Menyasszonytánc… Az, hogy a Menyasszonytáncból végül kimaradtál, nem fáj a lelkednek? (A két idei világpremier – a Menyasszonytánc és a Rudolf előkészületei illetve próbái részben párhuzamosan zajlottak. A Dzsonira utóbbiban osztott fajsúlyos szerep a darab rendezője – úgyis, mint Direktor Úr – megítélése alapján “teljes embert” igényelt, ezért kellett lemondania Dzsoninak a korábban Neki szánt Jonel figurájának alakításáról. – a szerk.)
– De. Így alakult… Egyébként a darab is tetszik és az előadás is, mind a kettő. Nagyon.

Őszintén szólva kellemes bizsergés fut át rajtam már csak az említésére is – eredeti jellege és magyar volta sok más előadás elé helyezi.
Ez pontosan így van.

Először kevésbé komoly dolgokról szeretnélek kérdezni. A közelmúltban volt szerencsém részese lenni, amikor először adtál elő a nagy nyilvánosság előtt egy általad írt heavy metál számot. Akkor említetted, hogy a számmal elsősorban fiad szívéhez próbáltál a zene hullámhosszán is közelebb kerülni. Hogy tetszett a szám a fiadnak, mennyire jött be Neki?
Nagyon, hála Istennek. Sőt! Most benne van egy zenekarban, és még nekik is elvitte a számot. Lehet, hogy meg is fogják csinálni. Tudod, ez még csak egy váz, jórészt számítógéppel, nincs benne élő gitár, se szólók, szóval többet is ki lehet belőle hozni.

– És mit csinál fiad a zenekarban?
Énekel.

Mit hallgat a “gyermek”, amikor nem Földes Tamást?
Iron Maident, az a kedvencük.

Te mit hallgattál legszívesebben, amikor annyi idős voltál, mint Ő most?
Ha így visszagondolok, akkor Deep Purple-t mindenképpen, meg ami abból később alakult – Rainbow-t (hát igen, Ritchie Blackmore energiától duzzadó tehetségének reinkarnációját többször véltem felfedezni Jean Valjean, a “mennydörgés fia” – János apostol – vagy éppen Luigi Lucheni alakjában – a szerk.). Aztán Queent, azt minden mennyiségben, szerintem ők a legjobbak a világon, náluk jobb nincs.

Visszatérve gyermekeidre, Ők gyakran meglátogatják az Operett Színházbeli előadásokat? Lelkesen járnak papa-nézőbe?
Mindegyik darabot megnézik, de aztán nem mindegyikre térnek vissza többször is.

– Melyik a kedvencük?
Szerintem az Elisabeth.

– Önmagában a darab is kedvenc, vagy édesapjukat szeretik leginkább az Elisabethben?
– Maga a darab. Az előadások közül az tetszett nekik a legjobban. Aminek egyébként örülök, mert ez is azt jelzi, hogy van ízlésük.

– Az elmúlt évben többször is felreppent a hír, hogy lesz ismét Elisabeth a műsorban, majd szinte azonnal szembesültünk a cáfolattal. Mi a jelenlegi helyzet, van remény, hogy a közeljövőben láthatunk Lucheniként?
– Nehéz kérdés. Idén lett volna… Mindenképpen szerették volna, hogy legyen, csak most egy ilyen év van, hogy sorra jönnek a gyermek-áldások. Kata is, Lilla is újra anyai örömök elé néz, és nem akartak mást. Úgy szerették volna 10 évesen visszahozni a darabot – és van is ebben némi igazságosság -, hogy az eredeti, legutóbbi szereposztás játssza.

– Tehát marad nekünk a – sajnálatosan évadzáróvá átminősített – Broadway Fesztiválon az Elisabeth blokk… Biztos jó lesz, de mégiscsak: micsoda különbség… Beszéljünk egy kicsit a Szélmalom sorozat tavaly megjelent első kiadványáról. Mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, mikor lesz betöltve a nagylemez helye.
– Ez egy nagyon nehéz kérdés, több szempontból is. Egyrészt, arra mi nem gondoltunk, hogy ilyen zsúfolt évad lesz a tavalyi is és az idei is. Valami egészen elképesztő módon vagyunk lefoglalva itt a színházban is, reggeltől estig bent vagyunk. Eleve csúszik, hiszen tavaszra terveztük a megjelenését, de még most sem tudok belátható időt mondani.

Mint manapság minden kérdésben, itt is szerepet játszik a pénz?
Pénzkérdés is, de most inkább idő kérdése. A dalok mind megvannak, de jórészt vázlat szinten, ezeket még meg kell hangszerelni.

– Ugyanaz a stáb csinálja ezt a munkát is, Pálfalvy Attilával az élen?
– Igen. Ugyanaz a csapat.

Megtudhatjuk, hogy mennyi lesz a saját szerzemény, illetve, hogy a nem sajátok közt lesz-e új szerző, akinek a művét megzenésítitek?
Fele-fele lesz az arány. A nem sajátok közt lesz Shakespeare – a szonettekből lesz még öt vagy hat, Kányádi Sándortól is lesz egy új költemény, és lesz új József Attila vers is a lemezen.

Minek köszönhető, hogy Shakespeare ilyen komoly súllyal szerepel az összeállításban?
Tulajdonképpen vele kezdődött ez az egész. A főiskolán volt a Shakespeare vizsgánk, rögtön második félévben Shakespeare-jeleneteket csináltunk, és hogy kicsit feldobjuk a vizsgát, írtam három szonettet. Egy pár ember szerint, és énszerintem is azok olyan jól sikerültek, hogy abból alakult ki az egész, hogy akkor elkezdtem. Még írtam négyet-ötöt… Ezek már olyan régebbi történések… Aztán mostanában elsősorban Szilveszter hatására kezdtem el egyáltalán abban gondolkodni, hogy lemezt adhatnánk ki. Magamtól nem is hiszem, hogy ez így eszembe jutott volna – annyira nem vagyok magabiztos…

– A versek is az Ő rábeszélésére kerültek a CD mellékleteként kiadásra?
– Igen, igen.

– Ez a negyven vers az eddigi költői pályafutásodnak mekkora szelete?
Azt hiszem, eleve nem beszélhetünk költői pályafutásról. De tényleg nem, én foglalkozásszerűen nem írok verset. Tulajdonképpen ezek olyanok, mint egy napló bejegyzései. Ahhoz hasonlít, mint amikor a lányok naplót írnak, akár idősebb korban is. Nem gondolom azt, hogy ez az egész egy írói véna eredménye lenne… Nem gondolkodom abban, hogy én ezzel bármikoris komolyabban foglalkozzak. Ha valami élmény ér, és azt éppen úgy tudom kifejezni, akkor azt leírom magamnak. Ezek a versek is így “történtek”. Mint a fényképek, olyanok, amiket elrakunk magunknak.

– A fényképről jut eszembe a következő kérdés. Kinek a szeme látható a füzeten illetve a CD borítóján?
Az enyém.

– Akkor jól sejtem, hogy a tenyér, amely átnyújtja nekünk a verseket, szintén a Tiéd?
Igen,igen…

A CD-borító sarkán olvastam egy nagyon ötletes és elgondolkodtató feliratot, amely megérdemli, hogy felidézzem: “Vannak még Színészek, akiknek vannak ÁLMAI… HA MÁSOLSZ, ÁLMOKAT LOPSZ”. Kitalálhatom, hogy kitől származik ez az idea?
– Igen, azt hiszem helyes a megérzés, Szilvesztertől…

– És lehet azt tudni az elmúlt egy év tapasztalataiból, hogy sokan lopnak-e álmokat? Gondolok itt arra, hogy amikor kiadtátok, biztos volt bennetek némi – akár számszerűsített – várakozás is, talán meg is határoztátok, hogy mi jelentené azt, hogy van érdeklődés iránta, illetve mi lenne a fergeteges siker mutatója.
– Ilyen szinten nem foglalkoztam az álmok eltulajdonítóival. De hát hogyan is tudnánk utánanézni?! Viszont itt vissszatérnék a korábbi kérdésedre a folytatást illetően, hogy mitől csúszik ez a dolog. Az egyik ugye az idő kérdése, a másik meg pont az, hogy egy ilyen fajta lemeznek nem tudom, hogy most van-e létjogosultsága egyáltalán. Valószínűleg be fogjuk fejezni, mert hogyha ennyi energiát belefektettünk, akkor nem hagyjuk félbe.

– Ráadásul, ha megígértétek a rajongóknak…
Igen, de tudod, van bennünk egy ilyen kis fásultság, hogy nem ment el úgy a kislemez, nem úgy ment a dolog, ahogy vártuk, és így nem volt magától értetődő a folytatás sem. Ennek mindenféle okai vannak, az se biztos, hogy amit csináltunk, az rossz. Inkább arról van szó, hogy komoly tőke és reklám nélkül nehéz így ezt csinálni.

– Mondhatni, szélmalomharc. Amiről viszont az jut eszembe, hogy számomra az egész verses füzetben van egy kis La Mancha-s áthallás. A verseket olvasgatván sokszor asszociáltam a búsképű lovag történetére (aki direkt módon is megjelenik egyik versedben). Az álmok, azok beteljesületlensége, az élet és az álom párhuzamba állítása, az, hogy egész életünkben álmokat kergetünk, vagy talán egy álom részesei vagyunk magunk is, gyakran visszatérő motívumok. Jól érzem mindezt?
– Ezt így biztos, hogy nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, de valóban így van. Ráadásul nekem a kedvenc darabom a La Mancha lovagja. Egyszer játszottam, de nem is sikerült jól… Na, azt még egyszer nagyon szeretném megcsinálni, leginkább Szilveszterrel. Van egy érdekes elgondolásunk arról, hogy ezt hogyan szeretnénk: ketten. Csak ketten… Azt hiszem, ebben a darabban szinte minden benne van… Annyira humánus…

– Miről szólna szíved szerint a nyolcvanadik tél; mi az, ami leginkább hiányzott az első negyven évedből? Mert ha jól vettem ki a soraid közül, akkor ez a füzet egyfajta számvetés is volt eddigi életedről. Az utolsó versben direkt módon is összefoglaltad az első negyven évet. Az egyetlen dolog, amit viszont nem tudtam kiolvasni, a CÉL. Merre tovább? Kicsit talajt vesztettnek tűnt írásai nyomán a művész…
– Hát igen… Gondoljunk bele… Biztos van cél, de a cél szerintem nem itt van. Vagy ha itt van, ahhoz meg bölcsebbnek kell lenni. És akkor lehet, hogy tényleg meg kellene élni a 80 évet, hogy megfejtsük, de lehet, hogy valahol máshol kell elérnünk odáig, hogy valamit megtudjunk erről az egészről.

– És ha nem nagy, magasztos célokra gondolunk, akkor meg tudsz fogalmazni olyan dolgot, amit még mindenképp szeretnél itt megvalósítani? Mint például a La Mancha lovagjának színre vitele kettesben egy jóbaráttal, vagy egy opera szövegkönyvének megírása (magyarul, “natürlich”)?
– Úgy vélem, annyiban is igaza van az utolsó versnek, hogy most nekem ilyen céljaim nincsenek.

Az a végképp hétköznapi cél sem éltet, hogy napról napra a maximumot nyújtsd?
– Én azt hiszem, hogy ez nem cél. Az egy követelmény, az egy alap.

– Így viszont egy kicsit felőrlődik az ember a mindennapokban, vagy nem így érzed?
– Nem, én ezt az életet most már elfogadtam olyannak, amilyen. Élem a napjaimat, és megpróbálom hasznosan eltölteni…

– Például egy német kirándulással…
– Na, most azt hagyjuk…
Viszont elég sok helyen játszottál már külföldön, volt olyan hely, ahol különösen élvezted a játékot? Gondolok arra, hogy mondjuk a japán közönség nagyon belopta magát a szívedbe…
Ők nagyon aranyosak voltak, de Japán az egy másik ügy, mert ott hál’ Istennek magyarul tudtunk játszani. Egyébként meg nekem az összes külföldi út, amikor más nyelven kell játszanom – őszinte vagyok: pénzkereset. Pénzkereset, mert élvezni és jól csinálni sem lehet szerintem. Főleg úgy, hogy én nem beszélem ezeket a nyelveket. Tényleg teljesen csak munka. Gépszerűen csinálja az ember… Mert magyarul tudom, hogy mit mondok. Minden egyes szót, sőt a betűket is ismerem, és azokkal tudok játszani, azok az én “hangszerem”. Egy ilyen idegen nyelven szinte semmit nem tudok csinálni, szerintem ez borzasztó dolog, komolyan.

– Ezek szerint Te nem is szívesen élnél sehol máshol, nincs ilyen vágyad…
– Nem. NEM. Nincs. Egyébként meg persze vannak szép helyek a világon. Sőt! Gyönyörű helyek is vannak a világon. De azért szerintem ez a legszebb. Nekünk legalábbis. Én így vagyok vele, hogy nekem ez a legszebb… mégiscsak…

Még egy sorsfordító kérdést engedj meg, kérlek. Van valami, amit már nagyon régóta meg szeretnék tudni. Amikor vidéken adjátok elő a Rómeó és Júliát, szabadtéren, ahol nincs függöny, nos akkor Lőrinc barát mit írogat? Mert olyankor nagyon nehéz dolgod van…
– Igazából ez Szegeden volt a legrosszabb, mert ott legalább húsz percet ültem bent. Akkor ilyen kis értekezéseket írtam, esszéket a közönségről, hogy mikor ülnek már le… és mindenféle jó kis helyzetkomikumokat… Novellának ki lehetne adni egyszer. De nem, már el is vesztettem azokat a lapokat.

– Ötezer ember előtt jobb játszani, vagy itt a “kis” házi közönségeteknek?
– Én mindenképpen ezt szeretem, sőt, még itt házon belül is a Raktárat szeretem. Az az igazi. Hiszen ez is egy nagy színház, a hátsó sorokból énszerintem már igazából nem látni az arcokat. Márpedig a szám és az arcom a lényeg ebben, nem az, hogy futkározunk ide-oda…

– Ez fordítva is igaz? Tapsrendnél Te is nézed az arcokat, hogy milyen érzelmeket olvashatsz le róluk?
– Nem, én ennél sokkal szemérmesebb vagyok. Tapsrendnél én már nem vagyok ott, az nekem mindig olyan, hogy jó, meg kell csinálni, de…

– …szükséges rossz!?
– Igen, igen. Persze mindig jólesik, hogy megtapsolnak, de az már egy más dolog. Egy szerepben el lehet bújni. Akkor lehet azt mondani – most az mindegy, hogy így van-e vagy sem -, hogy az nem én vagyok. De a tapsrendnél már megint én vagyok a színen, nincsen ilyen maszk.

– Azt már számon kérhetik, hogy ott mit és hogyan csinálsz?
– Igen, és annál szemérmesebb vagyok én, hogy csak úgy adjam magam. Ezért nem lettem rockénekes se. Az ő számára teljesen más a pódium. Ott mindig CSAK saját magadat szabad adni, tulajdonképpen meztelenül. Meztelenebbül adod oda magad, mint egy színházban. Ahol szintén ugyanúgy oda tudod adni, csak ott azért vannak védőkorlátok.

– Ezzel szemben viszont, amikor interjút adsz, vagy beszélgetsz akár számodra ismeretlen emberekkel is, akkor sokkal nyíltabbnak tűnsz, mint sokan mások a szakmádból…
– Igen, de nem mindig volt ez így.

– Lehet, hogy a “negyvenedik” ebből a szempontból is változást hoz…
– Igen, lehet. Bár soha nem szerettem interjút adni. Például TV-be én még most sem nagyon megyek be. Volt, hogy hívtak, és én mondtam, hogy köszönöm, de nem, ez nem az én műfajom.

– Akkor beszéljünk inkább ismét a Te műfajodról! Három testőr és Csókos asszony. Mindkettőben vártunk. Miért maradtak ki mégis az életedből?
– A Három testőr azért maradt ki, mert nem engedett el a színház. Nem adtak ki minket. Többen is lettünk volna benne a társulatból, de egyikünket sem adták ki. A Csókos asszony viszont a német út miatt, mert a két felkészülés nem mehetett együtt.

– Az, hogy elenged a színház egy külső darabhoz, vagy sem, az min múlik? A Direktor Úron, vagy rajta kívül álló egyéb szempontokon? Megindokolják egyáltalán, vagy csupán a szigorú ténnyel szembesültök?
– Jellemzően kapunk indoklást, de azt hiszem, a kérdésnek ez a része már nem publikus…

Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget adtál a beszélgetésre, és szorítottál nekem helyet a rendkívül sűrű táncrendedben.
Én is köszönöm!

LOBO

(Budapest, 2006. szeptember)