Nem szokványos karriertörténet az övé. Hihetetlen, de nem violinkulcs volt a jele az óvodában, és nem az iskolai színpadokon töltötte gyermekkora meghatározó részét. Bár soha nem állt tőle távol a zene, hiszen tanult hegedülni, és próbálkozott egy másik hangszerrel, a gitárral is, egészen harmincéves koráig nem volt tudatában annak, hogy az igazi kincs a torkában található. 2007-ben, a Vámpírok Bálja produkciónak főszerepével hirtelen robbant be a köztudatba, és az azóta kultuszmusicallé vált darab mellett mára az ország számos színpadán és a legkülönfélébb rendezvényeken lehet találkozni a nevével.

A beszélgetésünkig Egyházi Géza számomra maga volt a rejtélyes, félelmetes Von Krolock, aki ha megjelent a színpadon, egyszerre állt meg a tér és az idő, egyedül az ő, nem e világi jelenléte és hangzása uralta a színháztermet. Találkozásunkkor rá kellett döbbennem, hogy ő igenis ember, és amit hallottam, az is emberi hang. Na, de milyen!

Nem is olyan régen még a vendéglátóiparban dolgoztál, és énekes pincérként legfeljebb a vendégek szórakoztatásában mutatkozhatott meg művészi hajlamod. Hogyan lehetséges ez, és mi történt, hogy egyszer csak egy hirtelen kanyarral másfelé fordult az életed?
– A Magyar Állami Operaház tőszomszédságában lévő Belcanto étterem volt a munkahelyem, közel tizenkét évig. Ezen a helyen minden este szalonzenekar és éneklő pincérkórus biztosítja a kellemes atmoszférát. A felszolgálás mellett üzletvezetői teendőket is elláttam, de egyre inkább úgy éreztem, hogy túl stresszes számomra ez az életmód. Emellett, a kollégáim egyre gyakrabban mondogatták, hogy nagyon szép hangom van, kezdenem kellene vele valamit. Annyira sulykolták ezt belém, hogy harmincévesen elkezdtem énektanárhoz járni és képezni a hangomat. Az éneklés lett a hobbim. Kezdetben főleg a Pesti Magyar Operett Színpad társulatával jártam fellépni, majd egyik ismeretség hozta a következőt, és eljutottam oda, hogy döntenem kellett. Két és fél évig éltem ezt a „kettős életet” a munkahelyem és a különböző szereplések között lavírozva. A sok pozitív visszajelzés és bátorítás oda vezetett, hogy 2006-ban hátat fordítottam az addigi életemnek, a biztos megélhetést nyújtó állásomnak, és a családom támogatását élvezve választottam helyette a bizonytalan művészi létet.

Mennyire volt egyszerű számodra az elindulás ezen a pályán?
– Tulajdonképpen egyik szerencse jött a másik után. Vertem is a fejem a falba, hogy miért nem kezdtem el ezt előbb, mert egy nagyon sikeres évem volt akkor. Felhagyva a lecsóhordással, elkezdtem meghallgatásokra járni, és megmutatni magam. Először egy nagy múltú, operett-társulathoz kerültem, akikkel beutaztam Ausztriát, Németországot és Svájcot. Majd, szintén ebben az évben, megkaptam Paris szerepét a Rómeó és Júliában, a Budapesti Operettszínházban, ami azért is volt érdekes, mert eredetileg bonvivánnak jelentkeztem, és mégis musicalben kaptam lehetőséget. Mindeközben tagja maradtam a Pesti Magyar Operett Színpadnak is, akik időközben a Kalocsai Színházban rendezett darabjaikban szerepeket osztottak rám. Nem utolsósorban pedig ekkor volt a meghallgatása a Vámpírok Báljának is, amely a kapuja volt egy magasabb régiónak. Tulajdonképpen a Vámpírok Bálja főszerepe hozta meg számomra az ismertséget a szakmán belül, és a közönség előtt is.

Akkor olyan nagyon sokat nem kellett várnod a sikerre. Amint eldöntötted, hogy ebben az irányban folytatod az életed, sorra nyíltak meg előtted a kapuk.
– Igen, túl korán is jött. Már csak azért is, mert aki egy ilyen szuperprodukcióban kap főszerepet, mint a Vámpírok Bálja, azt eleve magas színvonalú előadóművésznek könyvelik el. Nekem pedig óriási hiányosságaim voltak és vannak, amiket igyekszem pótolni, de nem lehet azt a több évtizedet egy-két év alatt behozni. Az, hogy én színpadon állok, elsősorban a környezetemnek köszönhető. Bennem soha nem volt meg a kellő mennyiségű exhibicionizmus ahhoz, hogy magamtól ezt a pályát válasszam.

Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesültél, amikor elhatároztad, hogy feladod a biztos megélhetést jelentő állandó munkahelyet, és elkezded felépíteni a művészi karrieredet?
– Számomra a mai napig kihívás minden, ami nem az énekléssel kapcsolatos, például a szerepjátszás, a prózamondás. Hiába határoztam el, hogy énekes leszek, ez nem olyan egyszerű. Ma már ilyen önmagában nem létezik. Nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak, akik akár az operett, akár a musical világában rengeteget segítettek a fejlődésben.

Már eltelt bő három év. Hogyan ítéled meg, nálunk Magyarországon milyen ismertnek lenni, hogyan viszonyulnak hozzád az emberek?
– Szerencse, hogy a Budapesten játszott szerepeim többségében le vagyok meszelve, azaz az arcom nem látható. Nem lehet tudni, hogy ki van az álarc mögött, úgyhogy az ismertségem nem olyan nagy még, abszolút az elviselhetőség határai belül van.

A musical és az operett műfajában egyaránt otthonosan mozogsz. Melyik áll hozzád közelebb?
– A musicalt meg kellett szerettetni magammal, hogy ne rangsoroljam az operett mögé. De mára már nem tudnék a kettő között választani. Inkább azt mondanám, hogy szerep- és darabfüggő. Tulajdonképpen mind a kettő egy mesevilág. Az operettet azért is szeretem, mert egy kicsit kortalanabb. Bonvivánként egy színész akár idősebb korában is jelentősebb lehetőségekhez juthat.

Milyen színészi feladataid voltak a színházi szerepeken kívül az elmúlt évek során, amelyekre szívesen emlékszel vissza?
– Több is volt, de talán kiemelném Bernstein: Mise című darabját, amelyben a papot formáltam meg. Ez 2008 novemberében volt, és ez volt az első főszerepem, amelyet nem meghallgatás során nyertem el, hanem felkértek rá. Ez nagyon nagy dolog volt az életemben.

Az utóbbi időben rendszeres közreműködője vagy a nemzeti ünnepek műsorainak. Ezt hogyan éled meg, nem kell nagy bátorság napjainkban egy effajta szerepvállaláshoz?
– Ez nagyon nehéz dolog, és el kell ismernem, kapok is támadásokat emiatt. Én ezt úgy látom, hogy ha elfogadok egy állami felkérést, amelyet a mindenkori Miniszterelnöki Hivatal intéz felém, az nem jelent semmiféle politikai elkötelezettséget. Ezek ünnepi előadások, főként történelmi alakok megformálásáról van szó, tehát semmi köze nincs a napi politikához. Megtisztelve érzem magam, amiért rám gondoltak, és végzem a dolgomat.

2007 nyarán indult hódító útjára a Vámpírok Bálja, amely addigra már Európa számos országában hatalmas sikerrel futott. A nem szokványos darabnak már a szereplőválogatása is eltért a nálunk megszokottól.
– A produkció egyik érdekessége, hogy Magyarországon szokatlan módon, replika előadást láthat a közönség, már ami a rendezést és a koreográfiát illeti. Cornelius Baltus, Roman Polanski rendező jobbkeze érkezett hazánkba, Dannis Callahan koreográfussal karöltve, hogy színpadra vigye mentora 1967-es filmje alapján készült zenés alkotását. Abszolút határozott elképzelésük volt, hogy milyen karaktereket keresnek. A darab főbb szerepeire az első, 2007-es meghallgatásra 600-an jelentkeztek, és nemcsak a nagy nevek kaptak lehetőséget, hanem számos fiatal, addig ismeretlen tehetség is kiugrási lehetőséghez jutott általa.

Komolyan meg kellett küzdened Krolock gróf szerepéért, hiszen biztosan nálad nevesebb jelentkezők is akadtak a válogatáson?
– A küzdelem szó nem igazán állja meg a helyét, az én esetemben inkább szerencséről beszélnék, amiért éppen rám illettek azok a karakterjegyek, amilyeneket a Fővámpír szerepére kerestek. A produkció készítői a színészek kiválasztásánál több szempont figyelembevétele alapján döntöttek. Amellett, hogy valakinek megfelelő a hangja az adott szerep megformálására, fontos volt az is, hogy a színész kora, magassága, testfelépítése, habitusa is illeszkedjen a Nyugaton már eredményesen kipróbált típusok stílusához. Ők már egy bevált recept szerint dolgoztak. Tudták, hogy milyen alapoknak a megléte szükséges ahhoz, hogy a próbafolyamatok során lépésről lépésre fel lehessen rá építeni az egyes karaktereket.

Mennyire sikerült megszeretned ezalatt az idő alatt ezt a produkciót, a társulatot?
– Annyira, hogy nem szeretek ennél jobban játszani semmit. A Nyugat szele az én orromat is megcsapta. Úgy értem, ez egy vérprofi produkció, amely szinte Broadway minőségben tár a néző elé egy izgalmas, meseszerű világot. Meg kell köszönni mindenkinek, akinek része volt benne, elsősorban Simon Edit producer asszonynak, hogy meglátta a darabban a lehetőséget, és vállalta mindazt a kockázatot, ami egy effajta vállalkozással járt.

Milyen szerepekben láthat a közönség ősztől?
– Az idei évadban Kecskeméten játszom a Lili bárónőben, ezenkívül a Budapesti Operettszínházban a Rómeó és Júliában, valamint a Madách Színházban a Macskákban viszem tovább az eddigi szerepeimet. Januárban pedig elindul a Vámpírok Báljának téli szériája a Pesti Magyar Színházban.

Van művészi hitvallásod?
– Lehet, hogy nagy szavaknak tűnnek, de én úgy érzem, hogy ha valaki rendelkezik egy olyan adománnyal, amely által örömet tud szerezni az embereknek, akkor az a kötelessége, hogy ezt megtegye. Amellett, hogy ez számunkra fantasztikus érzés, nagy felelősség is. Én soha nem akartam tudatosan ismert ember lenni, most mégis itt vagyok, és úgy gondolom, hogy ennek oka van.

Milyen fellépéseid lesznek a közeljövőben a színházi szerepléseken kívül?
– Több felkérést is kaptam, és folyamatosan kapok különböző zenés rendezvényekre. Amit különösen várok, az a Musical Plusz lesz október 31-én, a kőbányai Pataky Művelődési Központban. Már többször felléptem abban a családias hangulatú, profi technikai háttérrel rendelkező intézményben, és azt kell, hogy mondjam, minden egyes alkalom egy újabb kihívás számomra. A közönség soraiban ízig-vérig musicalrajongók ülnek, akik ismerik az elhangzó dalokat, és nagy felelősség előttük színpadra állni. Az októberi előadás a Halloween hangulatát fogja idézni, így magától értetődik, hogy sok-sok hátborzongató produkcióval készülünk a meghívott kollégáimmal együtt. Én pedig nagyon szívesen jövök riogatni a népet!

Budai Klára

(az interjú megjelent: Budapesti Újság City, 2009. 10. 02.)