Balogh Anna – Interjú

Számodra mit jelent a színház, a színész hivatás? Hogyan éled meg az ismertséget, a folyamatos rivaldafényt és azt, hogy estéről estére – a pillanatnyi lelkiállapottól, erőnléttől függetlenül – a maximumot várja tőled a közönség és a munkaadóid?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a nap 24 órájában önmagammal foglalkozhatok és nem csak a színházban, hanem otthon is egyaránt dolgozhatok azon, hogy találkozzak a valódi Balogh Annával, és ezáltal a színpadon is már egy tisztább Annát érzékeljen a néző, azzal találkozzon a szerepeimen keresztül.
Hogy hogyan élem meg az ismeretséget és a rivaldafényt? Az a lényeg, hogy élvezzem azt, amit csinálok, próbáljam a lehető legtöbbet kihozni aznap este önmagamból, a szerepből, és ha igaz amit csinálok, akkor a néző meg fog borzongani, ez a lényeg. Ha nem, akkor meg valamit ott mellélőttem, akkor az úgy sikerült, de van még esélyem javítani a következő estén.
Azt, hogy a munkaadóim és a közönség a maximumot várja tőlem, az persze teljesen természetes, így van rendjén. Én mindig megpróbálom a maximumot nyújtani.

Mennyire vagy magaddal szigorú, hogy viseled, ha hibázol?

– Teljesen változó, lelkiállapottól függ, hogy mennyire állok lazán az aznapi bakimhoz – és ha igen akkor nevetünk egy jót a kollégákkal – ha nem, akkor viszont napokig tudom rágni magam. Ki tudja, mitől függ…

Miben méred a sikert, mit jelent a siker szó számodra?

– Én úgy gondolom, hogy a siker az egyáltalán nem a rivaldafénnyel függ össze. Sikeres lehet az az ember is, aki egymagában él az erdőben egy kis vályogkunyhóban távol mindenkitől, és mérhetetlenül boldog a kis rekettyés bokrok között a patak partján. Szerintem igazából az a sikeres, aki megtalálja a harmóniát, a belső örömöt, békességet, szeretetet önmagával és a környezetével. Talán ez az egyik legnagyobb kihívás.

Gyerekkorodban milyen életről, milyen hivatásról álmodoztál? Mennyire sikerült azt megvalósítani? Mi lennél, ha nem színész?

Én arra emlékszem kb. 10 éves lehettem, amikor megfogalmaztam magamban, hogy mindegy, hogy mi leszek, de amit csinálni fogok, azt nagyon szeretném szeretni és nagyon jól akarom csinálni. A színészi hivatás felé az élet terelt, automatikusan jött. Ha nem ezen a pályán lennék, akkor valószínűleg pszichológus vagy pszichiáter lennék, vagy valami hasonló hivatást választanék, ami mindenképpen emberekkel kapcsolatos.

Mit szóltak a szüleid a pályaválasztásodhoz?

– Nagyon liberális családban nőttem fel, így mindig is támogatták.

Melyik darab volt életed elsője és hol?

Az életem első darabja az a Dorian Gray című darab volt, és abban Sibyl Vane-t alakítottam. Tulajdonképpen ez egy turné volt Németország-Hollandia-Svájc területén. Akkor ismertem meg Détár Encit, Makrai Palikát, Bardóczy Attilát, és még sok más híres, nagy elismert színészt. Encivel azóta már újra együtt játszunk a Mamma Miában. Nagy Viktor rendezte a darabot és tulajdonképpen a mélyvízbe csöppentett bele. Németül, német nyelvterületen – lehetőleg akcentus nélkül – főszereppel indítottam… így indult a pályafutásom.

Mit éreztél a legelső színpadra lépésedkor?

– Szerintem olyan lehetett, mint másnak az érettségi vizsga. Mikor kijöttem a színpadról nem nagyon tudtam mi is történt.

Van-e példaképed?

– Hát főleg gyerekkoromban volt példaképem Barbra Streisand, Liza Minnelli, Patti LuPone, akkor Meryl Streep és nyilván még sokan mások. Különböző korszakaimban más és más színész is nagy hatást gyakorolt rám.

Eddigi pályád során melyik volt az a darab vagy szerep, amelyikből – akár szakmailag, akár emberileg a legtöbbet tudtál tanulni?

– Nagyon szerencsés vagyok, mert sok nagy főszerepet eljátszhattam, ezáltal rengeteg nagy kihívásom volt. Mindegyikben találtam olyan tanulnivalót, ami új feladat volt, érdekesség, nehézség. Nem tudnék egyet sem kiemelni.

Melyik szereped hatott rád legerőteljesebben lelkileg, érzelmileg?

Talán azt mondhatnám, hogy még a főiskola alatt Zámbori Somával játszottuk a Szerelmes levelek című kétszemélyes darabot a Budapesti Kamaraszínházban – ugye akkor még létezett – és az nagyon erősen hatott rám érzelmileg. Ó, és igen, Szomor Gyurcival a Kapj el című musical, ami elég színes és annak a vége érzelmileg elég megható. Öt évig játszottuk Békéscsabán. Nagyon szerettük mind a ketten játszani, a nézők minden évben megszavazták, hogy műsoron legyen. Nem lehetett levenni… És azt hiszem még egy darab van, az Arthur Miller: Édes fiaim dráma, amiben Ann Deever szerepét alakítottam. Ezt a Madách Színházban játszottam először még negyedéves főiskolásként, aztán később a József Attila Színházban is, de emlékszem, hogy a darab végén az öltözőben nekem mindig kellett fél óra, hogy összeszedjem magam, mert annyira kikészültem lelkileg, tehát annyira erőteljesen hatott rám érzelmileg a darab, a dráma.

Ha az eddigi alakításaidból egyet választani kéne, melyikre mondanád azt, hogy az számodra álomszerep volt és miért?

Hát most mondjam azt, hogy a Chicago-nak a Roxieja, Velmája, a Cabaret Sally-je, a Spamalot Tó úrnője, ahol karikírozni is tudtam és hangilag is lehetett brillírozni? Avenue Q a Centrál Színházban, amit fergetegesen nagy sikerrel játszottunk, és nagyon hálás szerep volt mindkét karakterem. Mind a két karakter hihetetlen hálás volt számomra, meg tudtam mutatni több színt magamból és még a naiva oldalamat is bábon keresztül – mert ugye ott bábozni is kellett. Ott még ezt a képességünket is meg kellett mutatnunk – volt egy naiva főszerep karakterem és egy bögyös dögös karakterem, és mind a kettőt nekem kellett alakítanom, és báboznom velük. Akkor ott volt Szomor Gyurcival a Kapj el, és az Ájlávjú, ami régebben a Madách Színházban a Te édes, de jó vagy, légy más címmel ment. Jelenleg a Centrál Színházban játsszuk, hála Istennek, nagy sikerrel, és ez is egy brillírozós szerep, sok féle színt kell felmutatni. Van benne próza, ének, tehát minden, amit szeretek.

Melyik már műsorról levett darabot hoznád vissza, ha tehetnéd, amiben régen is játszottál vagy játszanál?

Az Édes fiaimat azt mindenképpen. A szerelmes leveleket… Ó hát és még Győrben volt a Miss Saigon, én Ellent játszottam benne, az is egy nagyon jó kis szerepem volt. A Dögkeselyűt is, amit a Madách Színházban játszottunk. Az Avenue Q-t és a Spamalotot is szeretném újra játszani.

Van-e olyan szerep, amit még nem játszhattál el, de nagyon szeretnél?

– Persze titkos kis vágyak mindig vannak, dédelgetem magamban őket. Ezek vagy valóra válnak, vagy nem. Ha nem, akkor úgy kell, hogy legyen.

Milyen típusú karakterek vonzanak, melyek igazán izgalmasak számodra?

Én nagyon szeretem az összetett, mély drámai és lírai karaktereket is egyaránt. Ez nagyon érdekes, mert mostanában főleg humoros, vicces karaktereket játszom, de ettől függetlenül én nagyon-nagyon szeretem megmutatni a mélységét egy karakternek. Nagyon szeretem a tragikum komikus oldalát. Szeretem egyébként az olyan karaktereket is, amik líraiabbak, és az érzelmeseket is. Tudom, én nem vagyok naiva, de ettől függetlenül nagyon szeretem, hogyha kapok egy olyan karaktert, aminek van egy olyan oldala, amiben meg tudja mutatni a gyengeségét, a lágy, bájos nőies nőt.

Hogyan tanulsz a legkönnyebben?

– Ha piszok gyorsan kell valamit megtanulnom – mondjuk egy castingra -, ha csak szöveget, akkor felmondom a dialógust a telefonra. A dalokat mindig először zongora mellett tisztázom ki otthon és korrepetitor segítségével tanulom meg. Van, hogy a korrepetitor feljátssza az alapot, ami nagyon nagy mankó és nagy segítség, mert akkor már tempóban tudom gyakorolni a dalt.

Nagyszínpadon vagy kamaraszínház-ban szeretsz-e jobban játszani?

– Mindkét színpadot szeretem, de a kamaraszínházat sokkal családiasabbnak vélem. Nagyon szeretem, hogyha közel vannak a nézők és bensőséges a hangulat. Pláne hogyha olyan egy színdarab, ami pár személyes. Ott az energiák, amik kialakulnak, az valami fantasztikus tud lenni, az elképesztő, ami ott meg tud születni estéről estére.

Ki a legnagyobb kritikusod? Kinek a véleménye számít neked igazán?

Legnagyobb kritikusom biztos az, aki nem szeret, nem igaz? de ezen csak nevetni tudok, dehát ez így szokott lenni nem? Amúgy a férjem véleménye számít, mert neki nagyon jó a szeme, kívülálló, nem szakmabeli, és nagyon jó ízlése van. Mindig megmondja őszintén a véleményét.

A mindennapok során döntéseidben főként az érzelmeid vezérelnek vagy inkább a racionalitás jellemző rád?

– Attól függ, hogy miről van szó.

Melyik volt a legemlékezetesebb színpadi bakid?

– Amikor egy castingon idézőjelesen csehszlovák magyarul énekeltem végig, de tényleg elejétől végig egy dalt, és nem állították le. Hangról-hangra odatettem nagyon, viszont a második szótagtól kb. vagy szótól redőny le, és jött a black out, jött a teljes sötétség, és kész. Szerintem vinnyogtak a röhögéstől lent, ráadásul ismertek engem azok akik castingoltak. Ez roppant vicces volt.

Mi az eddigi legjobb vagy legviccesebb emlék a MusicalPlusz fellépéseiből?

– Amikor levált a cipőm talpa a színpadon a nézők előtt, és aztán a Mary adta kölcsön a cipőjét.

Ki az, akivel még nem énekeltél itt együtt, de szeretnél?

– Többen vannak, remélem lesz majd rá a későbbiekben lehetőség, de neveket nem mondanék, nem akarok senkit kihagyni. :)

Milyen zenét hallgatsz szívesen?

– Bármit, ami tetszik, ami hirtelen megdobogtatja a szívemet, beindít, megindító, dögös. Szóval mindenevő vagyok.

Melyik az a dal, amitől mindig felvidulsz?

– Lehet, hogy ez most meglepő lesz, de mivel szeptemberben lesz ötéves a kislányom, sokszor hallgattuk eredetiben a Moncsicsi című dalt, és ezt imádom mostanában, és a pancsoló kislányt. Ullman Mónika zseniális volt, ahogy énekelte, nagyon cuki.

Van-e olyan könyv, vers vagy idézet, ami nagy hatással volt rád?

Eckhart Tolle: A most hatalma.

Van-e hobbid?

– Biciklizés, ha van időm, olvasás, utazás.

Milyen lenne egy tökéletes napod?

– Csend, napfény, nyugalom, béke, kacagás, homokos tengerpart, kevés ember és szeretet!

(szerző: MusicalPlusz, készült: 2020. 05. 14.)