Interjúk



Bot Gábor Dolhai Attila Egyházi Géza
Földes Tamás Gallusz Nikolett Mahó Andrea
Serbán Attila Stróbel Dóra Szomor György

"Amikor felmegyek a színpadra és meghallom a zenét, valami határtalan szeretet érzete önti el az egész testemet."
Mahó Andrea neve hallatán legtöbbünknek kapásból a Madách Színház nagy sikerű darabja, Az Operaház Fantomja jut eszébe, és Christine, az elbűvölő énekesnő, aki gyermeki bájával hamar belopja magát a nézők szívébe. Ez nem is csoda, hiszen közel hét éve találta meg őt ez a jelentős szerep, és azóta azt lehet mondani, darabok jönnek, darabok mennek, de a Fantom állandó. Másrészről, talán kevesebben tudják róla, hogy pályája korántsem nyílegyenesen tartott a zenés színház irányába. Kezdő színésznőként számos szinkronszerepet tudott maga mögött, a legkülönbözőbb termékek reklámarcaként kezdte bontogatni a szárnyait, a színpadon pedig leginkább a próza műfaja dominált az életében.


Nagy várakozással tekintettem a vele való találkozás elé. Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyenkor bennem ösztönösen kialakul az a vágy, hogy megpróbáljam beazonosítani a velem szemben ülő hölgyet a színésznővel, aki estéről estére csillogó ruhában, kifogástalan sminkben és frizurával elkápráztatja a közönséget gyönyörű hangjával és mesteri játékával. Szerencsére ez most nem sikerült. Annyira kedves és természetes, minden sallangtól mentes fiatal lány fogadott a találkozóhelyen, hogy beszélgetésünk során fel sem merült bennem, hogy kit tisztelhetek személyében. Kicsit úgy érzem, szakmai értelemben nem is interjú született, sokkal inkább csevegtünk egy jót.

A középiskola után szinkronszínész lett belőled. Miért esett erre a szakterületre a választásod?
– Ez érdekes, mert egyáltalán nem készültem színészi pályára. A családban nem volt senki művész, én külkereskedelmi szakközépiskolát végeztem. Azonban éreztem, hogy az nem nekem való, és egyre inkább elkezdett érdekelni a szinkronizálás. Nagyon megszerettem. Gerhardt Pál szinkronrendező biztatott, hogy képezzem magam, pontosabban azt mondta, hogy "Magából akár még színésznő is lehet." Elkezdtem énektanárhoz, beszédtanárhoz járni, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is jelentkeztem. Mivel oda nem vettek fel, egyértelmű volt, hogy a Gór Nagy Mária Színitanodát választom.

A pályafutásod elején prózai vonalon indultál...
– A színitanodában Zsurzs Kati volt az osztályfőnökünk, aki prózai színésznő, ezért mi főként prózából vizsgáztunk. Úgy gondolom, nagyon jó kiképzést kaptunk, már a kezdetektől színpadra állítottak bennünket. Hamar megtapasztaltuk, hogy ez nem olyan könnyű mesterség, mint amilyennek kívülről látszik. Megtanultuk a szakma iránti alázatot, ami szerintem a színészet alapja, és az életre neveltek minket, hiszen nagyon sokan vagyunk ezen a pályán, és küzdeni kell ha az ember érvényesülni szeretne.

Hogyan vezetett az utad a Győri Nemzeti Színházhoz?
– Úgy, hogy rengeteg helyre beadtam a jelentkezésemet, és egyedül oda hívtak vissza meghallgatásra. Akkor mutatták be a Nyomorultak című musicalt, amelyben megkaptam Cosette szerepét. Innen indult az én zenés színjátszásom.

Azonban rövid idő elteltével már Budapest legnevesebb teátrumaiban lehetett találkozni a neveddel.
– Egy évig voltam tagja a győri színháznak, majd amikor a Budapesti Operettszínházban rám osztották Maria szerepét a West Side Storyban, szabadúszó lettem. Később még sok kedves karakter talált meg itt. Voltam Júlia a Rómeó és Júliában, Belle a Szépség és a Szörnyetegben, Mária a Mária főhadnagyban, Pünkösdi Kató a Csókos asszonyban és Mi a Mosoly országában.
2003-ban jött a lehetőség a Madách Színházban, hogy eljátszhatom Christine Dae szerepét Az Operaház Fantomja című Webber-musicalben. Úgy érzem, ez volt a nagy kiugrási lehetőség számomra. Egy darabig mindkét fővárosi színházban játszottam párhuzamosan, aztán eljött az idő, hogy választani kellett.

Nehéz volt?

– Nehéz. Egy fiatal színésznőnek nem könnyű ilyen horderejű kérdésben dönteni. Nagyon megviselt, de próbáltam úgy felfogni, hogy biztosan megvan az oka annak, hogy ezt hozta az élet.

Ezt követően hogy alakult a kapcsolatod az Operettszínházzal?
– Szerencsére azóta többször visszahívtak, hogy ugorjak be egy-egy előadásba. Ilyen volt a Szépség és a Szörnyeteg és a Csókos asszony is. Nagyon szeretem az Operettszínházat, hiszen ott játsszák a legtöbb zenés darabot, valamint operettet is, ami szintén közel áll a szívemhez.

Az operett műfajához fűződő vonzalmad honnan eredeztethető?
– Már régebben is nagyon sok operettslágert énekeltem, mert szerettem, és ezért megtanultam őket. Aztán Győrben szerepet kaptam a Leányvásár és a Marica grófnő című operettekben, és Budapesten is számos karakter talált meg ebben a vidám műfajban.

A legtöbb énekes színész folyamatosan jár énektanárhoz. Te miben látod ennek az értelmét?
– Az éneklés éppen olyan, mint a sport. Nekünk is nap mint nap edzenünk kell, akárcsak a sportolóknak, hiszen mi is izmokkal dolgozunk, amelyeket formában kell tartani. Másrészről, számomra azért is fontos, mert az ember, miközben énekel, teljesen más módon hallja a saját hangját, mint egy külső hallgató. Az énektanár a szakmai iránymutatáson kívül ezt a bizonyos "külső fül" szerepét is be tudja tölteni.

Hogy érzed, neked melyik az erősebb oldalad, a hangod vagy a színészi játékod?
– Úgy gondolom, hogy elsősorban a hangom, de igyekszem mindkét oldalt egyforma intenzitással és színvonalon művelni. Főként énekes színész vagyok, de nagyon fontosnak tartom, hogy egy zenés darabnak éppen annyira komolyan legyen véve a prózai része, mintha végig prózát játszanánk. Ha csak az éneklésre fektetjük a hangsúlyt, akkor meghal az előadás.

Már végérvényesen szakítottál a prózai színjátszással?
– Nem, hiszen most is játszom prózát, Győrben a Pinokkiót, és ha jön majd egy kedvező lehetőség, nem fogom visszautasítani. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy énekes színész lett belőlem, és már nem lázadok ellene.

Van szerepálmod? Kinek a bőrébe bújnál szívesen?
– Hát, ezt már annyiszor elmondtam, hogy egyszer csak valóra válik. Elisa Doolittle-t nagyon szeretném eljátszani a My Fair Ladyben. Az pontosan egy olyan szerep, amelyben elengedhetetlen a jó színészi teljesítmény, nem elég ha "csak" szépen énekel valaki.

A nagy kiugrást Az Operaház Fantomja főszerepe jelentette számodra. Milyen érzésekkel gondolsz erre a darabra?
– Nagyon sok kellemes élményem fűződik hozzá. Bár már azelőtt is többször álltam színpadon, nem nagyon ismerték a nevemet. Miután bemutattuk a Fantomot, a szakma felkapta a fejét, hogy "Ki ez a kislány?, Hol volt eddig?". Hát pedig itt voltam, csak ez az előadás hiányzott ahhoz, hogy reflektorfénybe kerüljek, és odafigyeljenek rám. Ezenkívül jelentős esemény volt az életemben a darab szerzőjével, Andrew Lloyd Webberrel való személyes találkozás, majd később az a lehetőség, hogy az első lemezemen csupa "Webber-dalok" szerepeljenek. A mai napig, amikor felmegyek a színpadra és meghallom a zenét, valami határtalan szeretet érzete önti el az egész testemet. Amikor elkezdődik az előadás, megszűnik számomra a külvilág.

Mennyire testhezálló számodra a szabadúszó élet?
– Van jó és rossz oldala is. Néha előfordul, hogy úgy ébredek fel, hogy de jó lenne valahova tartozni. Az biztosabb, nem kell állandóan amiatt aggódni, hogy kapok-e szerepet, vagy nem. Ha a színész le van szerződve egy színházhoz, akkor garantálva van, hogy folyamatosan ellátják őt feladattal. Máskor viszont úgy gondolom, hogy nekem ez így tökéletesen megfelel, mert olyan darabokban játszhatok, amelyekben igazán szeretnék, és szerencsére eddig sikerült nagyon jó előadásokban részt vennem. A musicalirodalom legtöbb naivaszerepét eljátszottam már, mindig új ingerek érnek, és sok emberrel találkozom, akiktől mind szakmailag, mind emberileg sokat lehet tanulni.

Milyen darabokban láthat mostanában a közönség?
– Győrben az Isten pénzében, a Pinokkióban és az Egri csillagokban, Kaposváron a West Side Storyban, a Madách Színházban pedig az Anna Kareninában és Az Operaház Fantomjában.

Ha vidékre mész meghallgatásra, származik abból bármilyen előnyöd, hogy milyen szerepeid vannak Pesten?
– Szerintem nem. Tíz éve, amikor elindultam a pályán, még teljesen más módon működött ez a világ. Most tökéletesen mindegy, mi szerepel az önéletrajzodban, folyamatosan bizonyítani kell, minden egyes alkalommal a nulláról kell kezdeni. Engem ez nagyon megvisel. Nehéz ezt az időszakot átvészelni, de amikor már a színpadon állok, akkor már semmi más nem érdekel.

Van valamifajta rituálé, amelyet estéről estére követsz az előadások előtt?
– Nem igazán vagyok babonás. Van úgy, hogy rohanok egész nap, mint az őrült, és amikor bemegyek a színházba, szeretek magamban lenni, mert muszáj egy kicsit lenyugodni, mielőtt kimegyek a színpadra. Amúgy én olyan szövegmormolós vagyok. Szoktak is rajtam mosolyogni a kollégák, mert a mai napig az előadások előtt fel-alá járkálok a takarásban, mormolom a legelső megszólalásom szövegét, és próbálgatom a hangomat.

Mennyire fontos neked a közönség visszajelzése?
– A közönség nagy befolyásoló tényező. Ha jó nézők vannak, akkor minden megy magától. Amikor kicsit nehézkesek, akkor nagyon koncentrálni kell arra, hogy ez ránk nehogy átragadjon. Már akkor érzem, hogy milyen energiák jönnek a közönségtől, amikor először bemegyek a színpadra. Esküszöm, hogy ezt érezni lehet. Nagyon érdekes, ahogy keverednek az energiák. Ahogy lentről áramlik fel a színpadra, a színpadról pedig vissza a nézők soraiba. Hú, az nagyon jó érzés.

A színházon kívül milyen egyéb tevékenységeid vannak még, amelyek fontos szerepet játszanak az életedben?
– Szinkronizálok. Most is onnan jövök. Képzeld, a barátaim már régóta a legkülönfélébb Csőrikét ábrázoló holmikkal halmoznak el, mert mindig azt mondják, hogy én olyan csőrikés vagyok. És szerintem is nagyon tündéri az a madárka. Erre nemrég felhívtak, hogy újra szinkronizálják a Szilveszter és Csőrike kalandjai című rajzfilmet, és szeretnék, ha én adnám Csőrikének a hangját. Nagyon boldog voltam. Ez a sorozat hétvégenként látható az RTL Klub matinéműsorában. Emellett szinkronizáltam egy Walt Disney-mesefilmet is, amiben egy fiatal lánynak adtam a hangomat.

Reklámfilmekben már szerepeltél, illetve számos szinkronszerep van mögötted. Vannak-e olyan ambícióid, hogy a filmezés világában is kipróbáld magad?
– Persze. Ha lenne rá lehetőség, nagyon szívesen. A filmezés eddig valahogy elkerült engem. De a reklámokat nagyon szerettem. És megfigyeltem, hogy a filmes közeg teljesen más, mint itt a színházban. Nagyon tetszett, hogy a filmesek annyira lazák, jópofák. Igaz, hogy kőkemény munka van a reklámkészítésben, mégis számomra roppant élvezetes volt. Például, amikor egy szósz reklámját készítettük, és szólt a rendező, hogy "Andika, még enned kellene egy kicsit belőle!", erre azt feleltem, hogy "De már undorodom tőle.", "De muszáj, hidd el, nagyon finom. Andika, azt látom az arcodon, hogy nem finom?", "Igen, mert nem finom". Szóval, ezek az apró kis csipkelődések nagyon kellemessé tudták tenni a munkával töltött órákat. Hozzáteszem, azt a szószt a mai napig nem tudom megenni. Meg amikor tetőcserepet reklámoztam, és fel kellett másznom egy háznak a tetejére, az is érdekes volt. Úgyhogy, mindent összevetve erre az időszakra is szeretettel gondolok vissza.

Milyen fellépésed lesz mostanában, hol láthat a közönség?
– Február 14-én, Valentin-napon Kőbányán, a Pataky Művelődési Központban leszek a MusicalPlusz nevű rendezvény egyik vendége. Nem először lépek fel ott, és mondhatom, mindig nagyon szívesen megyek. Aki belépőt vált a délutáni programra, számos musical és pop-rock csemege mellett részleteket hallhat Az Operaház Fantomjából is, valamint ízelítőt kaphat a lemezeimen szereplő legkedvesebb musicalslágereimből.

Budai Klára

(az interjú megjelent: Budapesti Újság City, 2010. 01. 27.)